Hat tévedést sorol fel a hibákat regisztráló, kollektív vitákon alapuló írásában Lendvai Ildikó. (Népszabadság 2011. április 21.)
A hetedik tévedést abban látom, hogy itt megkerülik a hibákhoz vezető két évtizedes út elemzését. Cseppet sem törődöm azzal, hogy ezt más pártok miként ítélik meg. A politikatudomány nem az ő harcaik eszköze, érdekeiktől nem kötve vizsgálódik. Jelen esetben az alábbi, kérdőjelek nélkül felsorolt problémákra hiányolom a választ.
Milyen rétegekből, hogyan alakult ki a baloldali közéleti formáció.
Miként verbuválódott az alsó és középszintű tisztségviselők köre.
Milyen összetételű, képességű, intellektuális teljesítményű felső vezetést hoztak létre.
Volt-e abban kellő önreflexió, képesség saját hibáik felmérésére.
Tagjainak döntéseit mennyiben befolyásolták egyéni érdekeik.
Igényelték-e a hozzájuk közeli szellemi alkotók rendszeres tanácsadását és megfogadták-e ezeket.
Lehetséges volt-e az érdemi mobilitás, a kulcsfigurák cserélődése az alsótól a legfelsőbb szintig bezárólag.
Ismerték-e alaposan az ország életét, lakosainak helyzetét, szükségleteit és kívánságait, nemcsak a cikkben említett válságévekben, hanem a két évtized korábbi szakaszaiban.
Közléseik, beszédeik mennyire voltak életszerűek, képesek voltak-e szélesebb rétegeket megszólítani, velük állandó kapcsolatot tartani.
Elzárkóztak-e a nyilvánosság elől, részt vettek- a mindennapos kommunikációban.
Ismerték-e a saját holdudvarukba és klientúrájukba tartozók erkölcsi állapotát, tevékenységük jogszerűségét, panamáit, bűncselekményeit.
Hatalomra kerülve, elgondolkoztak-e azon, hogy választási győzelmeik mennyiben köszönhetők saját érdemeiknek és mennyiben az ellenfél hibáinak, vagy nosztalgikus érzéseknek.
Megvalósították-e ilyenkor a saját soraik, tevékenységük mélyreható átrendezését, hogy kormányzásukkal ne a következő választási vereségüket kódolják.
Eleget tettek-e a leszakadó rétegek, a válságrégiók, a válságágazatok (közlekedés, egészségügy), a bűnmegelőzés problémáinak megoldásáért.
Mindezek alapján: képesek voltak-e megvalósítani a megérett gazdasági-társadalmi átalakításokat a politikai stabilitás elengedhetetlen minimumának fenntartása mellett.
A kérdéseket lehetne folytatni.
Az első háromról Ch. Gati elmondta a maga értelmezését (NOL 04.19.), megemlítve, hogy a mai miniszterelnök "nyilván csalódott a Nyugatban. Neheztel, mert a nyugati kormányok az elmúlt húsz évben elismerték szocialista és liberális ellenfeleit...elvárja, hogy a Nyugat ne működjön együtt azokkal a pluralizmust és a szabad piacot is szorgalmazó magyar kormányokkal, amelyeknek jó néhány tagja valaha kommunista párttag volt." Vagyis a Nyugat nem a korábbi párttagság, hanem a politikai elkötelezettség szerint ítélte meg az újabb formáció összetételét.
"Magyarországon senki sem támogatja már a kommunista egypártrendszert, senki nincs a mai szocialisták közül, aki visszasírja a tervgazdálkodást... Pontosan még ma sem tudható egyébként, hogy ki mit csinált az átkosban, mert az állambiztonsági anyagok teljes felszabadítását, amelyet Gyurcsány Ferenc kezdeményezett, sem a Fidesz, sem az MSZP nem támogatta. Ők tudják, miért, én nem.
A magyar demokrácia igazi ellenfelei tehát ma már nem azok, akik több mint tizenöt éve szóról szóra leközlik ebben az exkommunista napilapban Amerika-párti cikkeimet és oroszellenes kirohanásaimat, hanem azok a szélsőséges nacionalisták, akik megvetik a kisebbségeket, konfliktusban állnak a szomszédos népek többségével, és – ha az ország nem kapna olyan sok pénzt Brüsszelből – kilépnének az EU-ból is."
"Meggyőződésem, hogy ha az „erős központi állam” ellen küzdő republikánusok lennének hatalmon, az új magyar alkotmányt élesebben kritizálnák és a médiatörvényt nyíltabban ítélnék el."
